Mesterséges múmiának tekintik az emberi beavatkozás révén, vegyi eljárásokkal tartósított holttesteket. A test bomlását legelterjedtebben ― a belső szervek eltávolítása után ― a bőr és az izomzat kiszárításával próbálták lelassítani illetve megakadályozni. Egyiptomban a balzsamozók ezt nátronsóval végezték, Ausztráliában és Melanéziában a bennszülöttek napon szárítva vagy füstöléssel mumifikálták halottaikat. Sok ősi kultúra máig megőrizte mumifikáló technikáinak titkait; ma sem tudjuk pontosan, hogyan tartósították a holttesteket a dél-amerikai vadászó-gyűjtögető chinchorrók, akik a balzsamozásban közel 2000 évvel megelőzték az egyiptomiakat. Kínában találtak rá a 2000 éves Dai hercegnő múmiájára, amelynél a test olyan tökéletes állapotban maradt meg, hogy ma is élőnek hat; a tudósok a legmodernebb eszközökkel vizsgálták meg a hercegnő tetemét, de a mai napig sem sikerült kideríteniük a konzerválás titkát.Nem tudni pontosan, mikor kezdték el balzsamozni az egyiptomiak a halottaikat ― a legrégebbi maradványok ötezer évesek ―, de a test konzerválásának fontossága az egyiptomi hitvilágban gyökerezik. Az egyiptomi vallás szerint az élet nem ér véget a halállal: úgy képzelték, hogy a temetési szertartással újra "életre keltik" a halottat és átvezetik egy másik világba ― a túlvilágba, ahol immár az örök időkig él; ezért meg kell őrizni a testet is az örökkévalóság számára. Hitük szerint az embernek több lelke is volt: Ib - a szív, Ren - a név, Ba - a személyiség, Ka - az életerő és Sheut - az árnyék, amelyeket születéskor zárt magába a test. A Ka és Ba-lélek a halállal elhagyja a testet, de a Ba-lélek ― amelyet madárként képzeltek el ― képes volt saját testét újra megtalálni, ha az éppen maradt.
Az egyiptomiak tudták, hogy az oszlás a belső szervekben kezdődik, tehát ezeket eltávolították; mivel az izmokat sem tudták tartósítani, ezért a mumifikálók leválasztották a csontokról, így a testből alig maradt több, mint a csontváz, majd a tetemeket kezdetben bőrbe csavarták. Az Óbirodalom idejétől gipszréteggel vonták be a bomló részeiktől megtisztított halottakat ― szoborrá alakították őket. Később gyantába áztatott vékony gyolcsot préseltek az arcra és a testre, majd szurokszerű anyagokkal átitatott vászoncsíkokat tekertek a csontváz köré addig, amíg ki nem alakult ismét az emberi test körvonala ― így jöttek létre i. e. 2600 körül az első mesterséges múmiák. A legjobb állapotban talált óbirodalmi múmia a Szakkarában feltárt Nofer és Kahai udvari énekesek V. dinasztia-beli (i. e. 2450 körül) sírjának feltárása során került elő: "A testet vászonba csavarták, majd világoszöld stukkóval vonták be. Ezt úgy alakították ki, hogy a lehető leghűbben kövesse az arcvonásokat, a test formáit. A szemöldököt domborműben dolgozták ki."
A balzsamozási módszer továbbfejlődésében kiemelkedő szerepet játszott, amikor az izomszövetek és a bőr nedvességtartalmának kivonásával kezdtek kísérletezni. A húst ekkoriban konyhasóval tartósították, de a mumifikálók rájöttek arra, hogy az emberi holttestet jobban konzerválja a nátronsó. A Középbirodalom idejére tehető a legjobb módszer kidolgozása, amelynek részletes leírása Hérodotosz és Diodórosz írásai nyomán maradt ránk.
A balzsamozás első lépéseként a test belsejét kezelték. Az elhunyt agyát az orron vagy a nyakszirtcsont nagy nyílásán, az öreglyukon keresztül eltávolították, de nem őrizték meg, mert vallásukban nem volt fontos szerepe. Azután éles kőkéssel ejtett hasi vagy oldalsó vágással a testet felnyitották és kivették a belső szerveket, amelyeket átmostak, külön szárítottak és illatosítottak, bepólyáltak, majd külön-külön kanópuszedényekbe helyeztek. A kanópuszedények fedelét Hórusz isten fiainak képmásai díszítették: az emberfejű Amszet isten a májat, a majomfejű Hápi a tüdőt, a kutyafejű Duamutef isten a gyomrot, Kebehszenuf, a sólyomfejű isten a beleket és az alsótest különböző szerveit védte. A korsókba zárt szerveket a halott mellé temették. A szívet konzerválták, majd visszahelyezték a testbe és néha a veséket is a testben hagyták. Az egyiptomiak már korán rájöttek arra, hogy a növények gyantáinak baktériumölő hatásuk is van. Ezért miután a tetemet pálmaborral átmosták, teljesen kitisztították, a hasüregbe nátronsót és illatos gyantával, fűszerekkel teli vászoncsomagocskákat töltöttek; a koponyába fenyőfélék gyantaolaját öntötték és az egész testet több hétre száraz nátronsóba ágyazták. Körülbelül 40 nap alatt a test teljesen kiszáradt, a bőr és az összeaszódott izmok teljesen rátapadtak a csontokra; a tetem jellegzetes szürkés, feketés színűvé vált. A kiszárított testet olajjal és viasszal kezelték. A balzsamozáshoz kámforolajat, mirhát, borókaolajat, méhviaszt, cédrusfa és más tűlevelűek gyantáját használták, de esetenként alkalmazták a pisztácia, a balzsamfa gyantáját és különböző növényi olajakat, állati zsiradékokat is. A balzsamozók igyekeztek, hogy a holttest lehetőleg élethű legyen, ezért vászonnal és fűrészporral tömték ki. A szájba és a beesett orcák alá is tömés került, a szemhéj alá kis rongylabdacsokat, néha hagymát helyeztek és erre kerültek a porcelánból készített, festett szemek. A testet fa lecekkel merevítették, hogy a múmiának tartása legyen, majd szakszerűen bepólyálták. A kéz- és lábujjakat egyenként körbetekerték finom vászoncsíkokkal, majd a kart, a lábakat és a többi testrészt is számtalan rétegű vászoncsíkkal pólyálták. Az egyes rétegek közé amuletteket helyeztek, hogy megvédjék az elhunytat a túlvilág felé vezető úton. A leggyakoribb amulett az Udzsat-szem volt, ez segített sértetlenül megőrizni a testet. A Djed-oszlop az örökkévalóságot szimbolizálta, a szkarabeusz bogár pedig arra ügyelt, hogy a halott a halál után újjáéledhessen. Az elkészült múmiát egy nagyméretű kendőbe tették, az arcra gyakran maszkot helyeztek, a betekert testre pedig egyes korszakokban kartonázsok (gipsszel keményített vásznak) kerültek, amelyet istenképekkel, feliratokkal és aranyozással díszítettek. A balzsamozás mintegy 70 napos folyamatát egy Anubisz álarcot viselő pap felügyelte; őrködött, hogy minden a megfelelő gondossággal történjen. A konzervált és becsomagolt múmiákat végül átadták a hozzátartozóknak, hogy megkezdhessék a temetési szertartást.
Napjainkban a holttest konzerválást, a balzsamozást oly módon eszközölik, hogy rothadást gátló folyadékokat fecskendeznek a holttestbe, vagy a felnyitott hullát ilyen folyadékban áztatják. A legegyszerűbb konzerváló folyadék az alkohol és a formalin (formaldehydum solotum). Az alkohol a legjobb tartósító folyadék, mert megőrzi sok év után a testet változatlan állapotában, hátránya viszont, hogy drága. A formalin 10%-os formáját használják tartósításra. Hátránya, hogy a szövetek egy idő múlva zsugorodnak, kifakulnak, illetve nagyon erős nyálkahártyairritáló anyag.
A holttest bebalzsamozására napjainkban sok módszert dolgoztak ki:
1. Nyaki artérián keresztüli balzsamozás: először fel kell preparálni a nyaki ütőeret az arteria carotis communist, majd addig tölteni a konzerváló folyadékkal, míg a vena jugularison ki nem folyik.
2. Testüreg balzsamozás: lényege, hogy a vért és a testnedveket eltávolítják a holttestből, és a nagyobb testüregeket töltik fel a balzsamozó folyadékkal.
3. Bőr alá fecskendezik a balzsamozó folyadékot (hipodermikus balzsamozás).
4. Testfelszíni balzsamozás: a holttestet rothadást gátló folyadékba tesznek.
A balzsamozás sem védi meg a testet a pusztulástól, abban az esetben, ha a temető talajvize megemelkedik, mert a víz hatására semlegesítődik a konzerváló folyadék. Ilyenkor az arc eltorzul, a szemek beesnek, a fülek összetöpörödnek, a lágyszövetek pépesednek, majd szétmállanak. Azon személyek hullái, akik pl.: alkoholmérgezésben, vagy egyéb vegyszermérgezésben haltak meg, amelyek gátolják a rothadást, azok teteme is lassabban rothad. Sőt ismeretes, hogy arzénmérgezés esetén a has mumifikálódik, míg a többi lágyrész elbomlik.
Az arcon penészgomba látható
A kép Jay Dix: Color atlas of forensic pathology című könyvéből származik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése