Rothadás a föld alatt, koporsóban, mumifikáció

Az ember a halottait már az ősidőkben is eltemette. Ásatások bizonyítják, hogy a neandervölgyi ember már eltemette meghalt társait. A halott eltemetésének egyik fő célja, hogy a halott testtől, mint fertőző forrástól megszabaduljanak az emberek, másrészt ezzel is misztifikálják a halált. A valóságban azonban ez a leglassabb módja a porhüvely megsemmisülésének, hiszen a test bár mélyen van, mégis el van szeparálva a környezeti hatásoktól, melyek beépítenék azt a környezetbe. A test tulajdonképpen azokon a bomlási folyamatokon megy keresztül, mint a föld felszíne felett, csak sokkal lassabban. Itt is zöldes elszíneződés indul meg a has jobb oldalán, az ún ileocoekalis tájékon, ez az a hely, ahol a vékonybél a vastagbélbe megy át. Azért itt színeződik el először a has, mert itt az emésztés miatt sokkal több baktérium található, mint a tápcsatorna más részeiben. A rothadó vérsavó a holttest oldalsó részein leemeli a hámot az irháról, hólyagok jelennek meg a tetemen, melyek kifakadásuk után rothasztják a környezetüket, illetve a koporsóba kifolyó rothadási ázalékokban fekszik a holttest. A koporsó anyaga is nagyban befolyásolja a rothadást, fa koporsóban gyorsabban, fém koporsóban nagyon lassan oszlik a tetem. A tetemben gázok képződnek, a szennyesvörösen beivódott szemgolyók kidüllednek, a herezacskó akár emberfejnyire megnagyobbodik.. Régebben, exhumálások alkalmával, mikor az emberek nem ismerték a bomlás okozta elváltozásokat azt hitték, hogy a holttest még él, hiszen szeméből és szájából piros vér folyt. Ezek a tévedések adtak okot a vámpirizmus jelenségére.
Ezt követően a holttest jellegzetes birkózó pozíciót vesz fel a gázok feszítő ereje miatt. A néphit ezt azzal magyarázta, hogy a halott fel akarta emelni a koporsó fedelét. A gázok feszítése révén a holttest hasa megreped, abból a gázok eltávoznak. Ennek tompa hangját a temetőőrök szokták hallani. A bomlás tulajdonképpen itt 3 irányba mehet: szkeletonizáció, mumifikáció, adipocere. Ha a temetőben magas a talajvíz, az beszivárog a koporsóba és ott a tetem hullaviaszosan alakul át. Eltemetett halottakon általában először az arcról, kezekről és lábakról rothadnak le a lágy szövetek. Sírban fekvő halottakon a csontok széthullása legkorábban 5 év, a csontok szétporlása 7-25 év. Az eltemetett holttesteken gyakorta láthatunk gombatelepeket, penésztelepeket.A koporsóban lévő tetemek haja általában rókaprémszerű lesz, valamint színük vöröses a bomlási ázalékoktól. A balzsamozott holttest is bomlásnak indul, hiszen ha a talajvíz megemelkedik a sírban, akkor az semlegesíti a balzsamozó anyagokat. A rovarok szerepe itt sem elhanyagolható, hiszen azok már a haldoklóra is lerakhatják petéiket, majd az eltemetett holttesten is tovább fejlődnek.Egyes fajok még a koporsóba is képesek magukat befúrni, pl.: a koporsólégy (Conicera tibialis). A régi törvényszéki gyakorlat úgy határozta meg, hogy egy hét szabadban fekvés megfelel két hét vízben és nyolc heti sírban fekvésnek.A koporsóban négyszer olyan lassan bomlik a holttest, mint a föld felszíne felett. Az is tény, hogy a légmentesen lezárt koporsóban az oszlás során keletkeznek toxicus gázok, melyek a koporsó légterét kitöltik és az oszlásért felelős baktériumokat is elpusztítják ezek a gázok.
Mumifikáció: a folyamat lényege, hogy száraz, forró klímájú területen a holttest kiszárad, mielőtt rothadásnak indulna. A vízvesztés miatt a holttest zsugorodik, ez a zsugorodás súlyvesztéssel is jár. A bőr szürkésbarna, . barnásfekete, pergamenszerű lesz. A folyamathoz még szükséges páraszegény levegő. A magas hőfok és az alacsony páratartalom kedvezőtlenül hat a rothasztó baktériumokra. Ilyen állapotban a holttest akár évezredekig is fent maradhat. Megkülönböztetünk száraz égövi és jégmúmiákat is.

Sírban lévő holttest bomlási szakaszai: a kísérletet Wilson végezte el 2007-ben.
A bomlás fázisait jól ismerjük, azonban más a helyzet eltemetett, koporsóban lévő holttestek esetén, hiszen ezen tetemeket nem érik a környezet hatásai.
Más rothadási fázisokon megy keresztül a sírban lévő test, mint a föld felszíne felett.

1. Friss fázis: közvetlen a halál utáni állapot, a hullafoltok és a hullamerevség még fent állnak. Ez fázis addig tart, amíg a holttest a puffadás jelit nem kezdi el mutatni.
Sírban lévő holttestek esetén ez az első 6 hónapig is eltarthat.

2. Elsődleges puffadási fázis: a tetem a korai puffadás jeleit mutatja, az izületek nem diszartikuláltak, a haj kihúzható tövestől, a bőr kezd cafatokban lemállani a testről.
A test koporsóval érintkező részén a bőr sötét szürke színű, a tetemnek már erős szaga van. Ez a fázis 6 és 12 hónap között szokott létrejönni a sírban.

3. Másodlagos puffadási fázis:a holttest erősen felpuffadt állapotban van a fejlődő rothadási gázoktól, a végtagok már diszartikuláltak lehetnek ebben a szakaszban.
A test koporsóval érintkező része fekete színű, a holttest erős szagot áraszt. Ez a fázis 12-24 hónap között figyelhető meg.

4. Aktív rothadási fázis: a tetemből elkezd távozni a rothadási gáz. A végtagok és a fej általában elválnak a testtől. A bőr és a lágy szövetek mállékonyak.
A holttest a rothadási ázalékok és kidiffundáló testnedvek miatt nagyon nedves, lucskos tapintatú, erős szag jellemzi, hullaviasz képződés. A fázis a 12-24. hónap között figyelhető meg.

5. Előrehaladott rothadási fázis: a rothadásos gázok eltávozása miatt a tetem hasa összeesik, a test lelohad, a lágy szövetek elrothadtak nagyobb részt.
A tetemem bőre még megmaradt, a test rothadó zsírral átitatott, porcok és szalagok még nem dekomponálódtak. A fázis a 12-24. hónap között szokott bekövetkezni.

6. Szkeletonizáció: a bőr a porcokkal együtt már elrothadt,  csak a csontváz maradt meg, melyet még a szalagok néhol összetartanak. A folyamat sírban lévő halottaknál legkorábban 24 hónap után szokott bekövetkezni, de antropogénikus és környezeti tényezőktől függően ez lehet akár 5-7 év is.

                                              Természetes úton mumifikálódott nő holtteste.
A kép Joseph Prahlow: Forensic Pathology for Police, Death Investigator, and Forensic Scientist című könyvéből származik.